Chapter 5.~ Eseménydús Délután

"Zaynre gondolva kicsit bealudtam..."

Egyszer csak arra keltem, hogy valaki meleg, puha keze az arcomat simogatja. Mély levegőt véve, csukott szemmel nyújtóztam egyet aztán kinyitottam a szemem.
Zayn ült az ágyam szélén, csillogó szemmel, halvány mosollyal az arcán, engem figyelve. Az ő kezét éreztem az arcomon.
-Zayn...-néztem fel rá álmosan.
-Szia.- mosolygott.
-Mit keresel itt?
-Hát... Úgy tudtam ma randink van...
-Juj basszus, már annyi az idő?? Bocsánat bealudtam és... Ajj..-ráztam a fejem és felálltam.
Ám amikor ránéztem az órára, valami egészen érdekeset véltem felfedezni. Háromnegyed 5 volt.
-Zayn... Mióta vagy itt?- fordultam felé.
-4 óta. Nem volt szívem felkelteni téged. Gyönyörű vagy, ahogy alszol..- mondta Zayn ellágyuló tekintettel.
Olyan hangon mondta, mint aki fülig szerelmes. De nem akartam hallásra ítélni... Egyszer már alaposan megszívtam így.
-Felkelthettél volna.- mosolyogtam alig láthatóan.
-Jó... Mindegy.. Hova szeretnél menni?- Zayn.
-Nem tudom.
-Mi lenne, ha... Csak sétálnánk egyet a parkban?- kérdezte reménnyel a hangjában.
-Nekem jó. Ömm...- végig néztem magamon. Még mindig az volt rajtam ami a suliban.
Belepillantottam a tükörbe is és a hajam is tökéletes volt.
-Mehetünk. - néztem nagy szemébe.
-Oké. -mondta és fel állt az ágyam széléről.
Lementünk és amikor már a cipőnket vettük oda állt mellém apám.
-Hová-hová kisasszony?- kérdezte szigorúan.
Zayn engem nézett, én pedig egy segítségkérő pillantást vetettem felé.
-Mr. Edwards... Én és Perrie sétálni megyünk.- lépett közelebb Zayn.
-Merre?-apám.
-Csak ide a közeli parkba.- hebegte Zayn. Kicsit ő is beparázott aputól.
-Rendben. Mikor jössz Perrie? -kérdezte ezúttal 100%-ig tőlem apám.
-Ööö... 8-ra itthon vagyok.
-Az túl késő.
-Mi van? -erre kicsit felkaptam a vizet. -Apu 18 múltam, nem dirigálhatsz már.- jelentettem ki.
-Az apád vagyok. Azt teszed, amit mondok.
-Na nem. Felnőtt vagyok. Ha tetszik, ha nem, már nem vagyok az a Perrie, akinek bármit megszabhatsz. Felnőttem. Fogd fel. -mondtam felemelve a hangomat és a másik cipőmbe is belebújtattam a lábam.
-Perrie Louise Edwards, itthon maradsz! Velem nem beszélsz így! Amíg én tartalak el, semmi jogod velem felemelni a hangodat!
-Jó. Ez esetben még ma elköltözzek, vagy hagysz időt, hogy kipakoljam a cuccaimat?- vágtam neki durván.
Mondjuk... ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom. Apám a világon mindennél jobban szeret. Nincs testvérem. Egy okból. Kb 5 éves koromban anyámnak balesete volt és nem eshetett többé teherbe. Azóta apámnak én vagyok a mindene.
Annak hallatára, amit mondtam teljesen ledermedt. Csak állt velem szemben, kikerekedett szemmel, lassan véve a levegőt.
-Majd este jövök.-vetettem oda még és Zaynt magam után húzva kimentem az ajtón.
Zayn a kezemet fogta és meg borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kiléptem a friss levegőre és elindultunk a park felé.
Egy darabig nem beszéltünk, csak szótlanul sétáltunk, aztán Zayn szólt hozzám, ezzel megtörve a köztünk lévő ideges csendet.
-Pezz, miért baj apádnak, hogy későn mész haza?- kérdezte értetlenül.
-Mert egy idióta hisztis pali. Azt sem tudja mit mond. Csak engem akar szívatni folyton.- leheltem. -De... Most nem akarok róla beszélni. Nem lelkizni hívtál, hanem randizni. -mosolyodtam el.
-Oké. Akkor gyere, üljünk ide le!- vont az egyik pad felé.
Mentem vele és leültünk a padra.
Minden féléről beszéltünk. Talán a gyerekkor téma volt a legérdekesebb.
Kiderült, hogy Zayn sem itt Londonben született, hanem Bradfordban és a szülei akkor döntöttek úgy, hogy ide költöznek, amikor Zayn elballagott az általánosból. Azt is megtudtam, hogy Zaynnek vagy 3 lány testvére. 2 kisebb, 1 nagyobb. A nagyobbikat Doniya-nak hívják, a két kicsit pedig Safaa-nak és Waliyha-nak.
A mobilom ezalatt folyamatosan csörgött, de nem érdekelt. Némára vettem a hangot és a zsebem mélyére csúsztattam.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Zaynnel egy üres és hatalmas pusztán, nevetve kergetőzünk. Mint a kisgyerekek.

 

Amikor megálltunk... Pontosabban, amikor Zayn elkapott, lehet, hogy véletlen, de olyan közel rántott magához, hogy amikor megfordultam az ajkunk 3 centire volt egymástól. 

Alig kaptam levegőt a sok futástól és Zayn is. Heves lélegzetét éreztem mindenemen. Arca kicsit közelebb húzódott hozzám. Most már csak 1 centi választott el bennünket a csóktól.

És itt észhez tértem. Nem akartam ezt. Vagyis... De, igazából nagyon is akartam, de néhány napja még Liammel csókolóztam. Jó, lehet, hogy azt nem azért, mert sajnáltam szegény srácot, de akkor is.

Nem akartam ennyire könnyen kaphatónak mutatni magam.

-Zayn... Zayn, ezt nem kéne még.-húzódtam el. Kibontakoztam a karjaiból, és egy kis lépést hátráltam. 

-Miért? Mi a baj?.-kérdezte és az arcáról némi csalódottságot véltem leolvasni.

-Tudod...-nem akartam neki elmondani a Liames dolgot, mert akkor tuti, hogy megutál.- Ez még csak az első randi és én nem vagyok... olyan, aki már ennyi után belemegy... a csókba.- rágtam az ajkam.

-Persze. Igazad van.- hajtotta le a fejét Zayn.

-Sajnálom Zayn, tényleg...- mentegetőztem.

-Ugyan. Semmi baj. Komolyan igazad van.- mosolygott.

-Szerintem nekem haza kell mennem...- mondtam, mert felnéztem az égre és láttam, hogy jócskán besötétedett már. 

-Jó. Menjünk.- mondta és mielőtt megfogta a kezem kérdően nézett rám. 

Én csak mosolyogva, beleegyezőn bólintottam egyet és kezeink egymásba fonódtak.

 Így ballagtunk hazáig. Otthon az ajtó előtt megálltunk.

-Jobb lenne, ha most nem jönnél be. Szerintem apa még mindig dühös.- húztam el a szám.

-Jó. Akkor.. szia.-köszönt.

-Szia.- köszöntem én is és adtam szúrós, borostás arcára egy puszit. 

Aztán bementem, de túl nagy volt a csend a házban.

Lerúgtam a cipőt a lábamról és betrappoltam a nappaliba. Sehol senki. 

Végig mászkáltam a lakást, de semerre nem találtam egy lelket sem.

Amikor beértem az ebédlőbe, az asztalon megláttam egy papírt. A kezembe vettem a lapot, és a szöveg láttán, ami anyám írásával rajta állt, azt hittem elájulok......