Chapter 43.~ A Telefonhívás..

"Ezek után egész délután nagyon jól éreztük magunkat. Egészen addig, amíg meg nem csörrent az én telefonom és fel nem vettem. Nem kellett volna reagálnom a hívásra... "


...Zokogva rogytam össze Leigh szobája közepén. Sok volt ez nekem. A telefon kiesett a kezemből és ripityára tört, de jelen pillanatban nem tudott érdekelni még az sem, hogy mennyire volt drága és én egy tizedmásodperc alatt széttörtem. Amit az a fenyegető és ijesztő hangú pasas mondott a telefonban... Istenem.. És hallottam, hogy nem hazudik, mert ott volt. Ott volt Ő, és hallottam a hangját, ahogy a nevemet kiabálja és figyelmeztet... Még abban az állapotban, amiben volt is engem védett...

*Visszaemlékezés*

Mit sem sejtve vettem fel a telefont, aminek a képernyőjén annyi villogott, hogy "rejtett szám". 
-Halo? - szóltam bele teljesen nyugodtan. 
-Perrie Edwards? - hallottam meg egy mély és rekedtes hangot. A háttérből érthetetlen ordítozás hangzott és enyhe visszhang.
-Igen - mondtam egyszerűen. Nem tudom mit akarhat és ki ő. Be sem mutatkozott, meg semmi. Ez tuti nem lesz jó...
-Zayn Malik. Ismerős a név? - kérdezte sejtelmesen.
-Persze. Ő a barátom - feleltem.
-Akkor készüljön arra, hogy egy darabig nem nagyon fog lábra állni a barátja - fenyegetőzött furán az idegen.
-PERRIE, PERRIE!! PERRIE TEDD LE A TELEFONT!! - hallottam Zayn pánikoló hangját a háttérből. A szívem őrült módjára kezdett dobogni. - KÉRLEK PERRIE, TEDD LE!! - kiabált még mindig elég idegesen, nekem meg könnyek gyűltek a szemembe, ahogy hallottam azt az aggódó, és riadt hangját, amint megpróbál engem valamitől megóvni. Aztán hallottam még egy iszonyatosan nagy puffanást. Mintha egy betonkockát ejtettek volna le egy panelház 10. emeletéről és Zayn éles, hangos ordítását. Olyan volt, mint egy oroszlán, akit éppen kínoznak.
-Ki maga, és mi van Zaynnel??? - kérdeztem egyre idegesebben, a sírás határait érintve.
-Lassan a testtel kiscica! Ha beköpsz bárkinek, akkor megkeresünk és téged is úgy elintézünk, mint a kis barátodat, ebben a percben - nevetett kárörvendően a hapsi.
-Ne! Ne, kérem, hagyják békén! - kaptam a kezemet a szám elé ijedtemben. Erre már Leigh is felfigyelt és nagyon nagy kíváncsisággal méregette az arcomat.
Az idegen lecsapta rám a telefont....

*Jelen*

És most, a beszélgetés után kb 5 perccel én teljesen sokkos állapotban összezuhantam Leigh szobája közepén. Nem kívánom senkinek ezt az érzést.
Leigh nem kérdezősködött még inkább, csak ült mellettem és átölelt. Biztos voltam benne, hogy barátnőmet majd' szétveti a kíváncsiság és az aggodalom. 
Nagy nehezen feltápászkodtam a puha szőnyegről és csak álltam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Fogalmam sem volt, hogy miféleképpen kellene magam hasznosítani. Most mondjuk éppenséggel nem is nagyon pörgött az agyam. 
-Mit csináljak? - kérdeztem magamtól. 
Szó nélkül elindultam kifelé, ám Leigh elkapta a karomat.
-Hová mész? - fordított vissza maga felé.
-Megkeresem Zaynt. Bárhol is van, megtalálom! Nem érdekel, hogy mennyit kell keresnem! - válaszoltam remegő hangon.
-Perrie, kérlek mondd el, hogy ki hívott, mit mondott és miért zúztad darabokra a mobilod! - kérlelt Leigh.
Én elmeséltem neki mindent, amit tudtam.
-Basszus... De mibe keveredhetett? - fogta a fejét Leigh,, mire én csak ráztam a fejem.
-Nem tudom, de nagyon félek - sóhajtottam és minden erőmmel próbálkoztam azon, hogy megnyugodjak kissé, de nem ment.
-Pezz, nyugodj meg kérlek! Nem lesz semmi baj - ölelt át nyugtatni próbálva Leigh.
-Szerintem... Szólnom kellene Zayn szüleinek - suttogtam csak hirtelen ötletből.
-Ezt hagyd rám. Velem szemben nincsenek ítéletei Zayn családjának, és most nem hiszem, hogy kellene egy újabb balhé - mondta Leigh furcsa, tettetett nyugalommal. Felfedezni véltem még benne valamiféle aggodalmat. Ez tőle nem megszokott. Ő éppen az a mindig hidegvérű, higgadt lány, akit semmi nem akaszt ki. Kivétel persze Natalie.
Én csak rábólintottam az ötletére, és leültem az ágyra.
-Mi a fenét csináljak? Bele fogok bolondulni a tétlenségbe. Nem bírom Leigh, lehet, hogy már valahol kinyírták azok az állatok! - aggodalmaskodtam ezerrel kalimpáló szívemmel és könnytől homályos látásommal.
-Perrie... - sóhajtott ismét egy nagyot Leigh és mellém tápászkodott az ágyra, majd átölelt. - Minden rendben lesz. Megtaláljuk ezt az elmebeteg állatot, és Zayn is meg lesz - adott Leigh egy nyugtató puszit a vállamra.
Őszintén reméltem, hogy Leigh-nek van valami jövőbelátó képessége, amivel előre megjósolja nekem, hogy minden OK lesz. De sajnos magam is tudom, hogy ez teljesen lehetetlen. Bár... a remény hal meg utoljára. Már csak az nyugtalanított, hogy vajon miért ordított Zayn olyan fájdalmasan, amikor az ismerelten manussal beszéltem.
Az a hang... Éreztem rajta a fájdalmat és megremegtem annak a gondolatnak halván, sőt egyre erősödő foszlányára, hogy Zaynt netán fájdalom kínozta.
Nem tudtam nyugodni. Az aggodalom beleégett a testembe és ösztönszerűen akartam minden porcikámmal védeni Zaynt, akárhol is van....

Hahi! 
Arra kérek minden lelkesebb olvasómat, aki eddig még nem vette észre azt a bejegyzést, hogy aki szeretne jelentkezzen a Kvízre! :) 
Éééés örömmel közlöm, hogy mostantól, de jövő héttől biztosan visszaáll az a rend, hogy általánosságban hoztam a részeket.  Másik, amit örömmel közlök, hogy mindent megúsztam a suliban, szóval nem húznak meg semmiből, amiből az következik, hogy a blog történetét talán egész nyáron viszem majd. :D Szóval további jó olvasást és KOMMENTELÉST kívánok nektek drágáim! Szeretlek titeket, puszi : -Szikraa.♥