Chapter 44.~ Zayn...

Még mindig Leigh-nél vagyok. Leigh éppen most telefonál Zayn szüleivel. Előre félek. Vajon ezért is én leszek a hibás? Szerintem ebben is engem fognak okolni.
Itt fekszem az ágyon, két puha párna közt a fejem pihen. Pontosabban pihenne, ha nem lenne akkora zűrzavar körülöttem.
Mikor Leigh belépett a szobába furcsa érzelmet olvastam le az arcáról. Olyan volt, mint... a szomorúság és a félelem ötvözete.
Felültem az ágyban és lelógattam a lábamat.
-Mi az Leigh? Miért van ilyen furcsa érzelem az arcodon? - kérdeztem egyből és kezdtem aggódni, amikor Leigh csak elég nagy fáziskéséssel tudott válaszolni.
-Zaynt megtalálta Liam.... És ő még nem is tudott erről - harapdálta az ajkát.
-És hol találta meg?! - hajítottam neki az újabb kérdésemet.
-Elvileg sétált hazafelé és egy raktárház mellett ment el, amikor meglátta - Leigh.
-Raktárháznál?!
-Igen.
-Hol van most? -tettem fel egy újabb kérdést még ijedtebben.
-Kórházban. Jó ellátást kap, ne aggódj! - biztosított Leigh.
-Látnom kell! Most - álltam fel és elindultam kifelé.
-Biztos ezt akarod Pezz? - nézett rám komoly fejjel, majd ő is fel állt.
-Biztos. Már mondtam, hogy látnom kell. Kíváncsi vagyok, hogy mi volt ez az egész - ráztam meg a fejemet.
-Hát jó - Leigh. - Akkor menjünk!
Út közben csöndes hallgatásba burkolóztunk. Mindketten inkább gondolatainkba merülve figyeltük, hogy merre haladunk.
A kórház elé érve én törtem meg a merev csöndet.
-Én már lassan törzsvendég leszek ebben az intézményben - morogtam szememet forgatva.
-Van ilyen... - felelt Leigh, de az ő hangjában nem volt semmi hangsúly, sem élet...
Bementünk és én egyből megpillantottam Liam aggódóan ide-oda járkáló alakját.
-Liam! - szóltam a nekem éppen háttal álló fiúnak.
-Pezz... - kikerekedtek a szemei, amikor meglátott.
-Liam, hol van Zayn?? - kérdeztem azonnal.
-Ott bent - biccentett a mellettünk lévő fehér ajtó felé.
-Van bent valaki? - Leigh.
-Zayn szülei. Nekik szóltam először - hajtotta le a fejét Liam, és közben leült.
Én tőle pár székkel távolabb ültem és csöndesen, arcomat a tenyerembe temetve ültem.
Kicsit megijedtem, amikor kinyílt az az ajtó, ahol elvben Zayn van. Kilépett rajta Doniya, Tricia és Yaser.
Doniya gyilkos pillantást vetett felém. Az futott végig az agyamon, hogy ha tekintettel ölni lehetne, akkor én már tuti, hogy rég halott lennék.
Mély levegőt vettem és fel álltam. Bemenni készültem Zaynhez.
Azonban mielőtt beléptem volta a kórterem ajtaján, Doniya ujjai a csuklómra fonódtak.
-Mit keresel itt? - kérdezte fenyegető hangon.
-Zayn még mindig a párom. Szóval őt - dacoltam és ugyan olyan hangnemben válaszoltam kérdésére. 
-Jobb lenne, ha elfelejtenéd. És nem tennéd tönkre még jobban az életét - morogta egyre idegesebben.
-Majd, ha ő már nem akar többet belőlem szól. Elég nagy fiú már ahhoz, hogy eldöntse, mit akar. Bár lehet, hogy tévedek, de szerintem már nincs szüksége a nővére védelmére - forgattam a szememet.
-Szerintem meg nem lenne szüksége egy ilyen kétszínű undorító barátnőre - szűrte a fogai közt a szavakat Doniya.
-Mint már mondtam, majd Ő eldönti, mire van szüksége - ismételtem meg az előbb elhangzottakat.
Többet nem mondtam és nem is vártam meg Doniya reakcióját, csak fogtam, és bementem Zaynhez.
A szeme félig nyitva volt és kicsit elmosolyodott, amint meglátott.
-Szia - köszönt rekedt, fájdalmas hangján.
Nekem néma könnyek folytak végig az arcomon, ahogy végigmértem sebes arcát, karjait.
-Ne sírj! - nyújtotta felém a karját.
Én mellé léptem és megfogtam a kezét. Nagyot nyeltem, mielőtt megszólaltam.
-Mi volt ez Zayn? Tudom, hogy a szüleidnek nem mondtál el mindent, de én tudni akarom. Mibe keveredtél? - szegeztem neki kegyetlenül a kérdést, miközben letöröltem a könnyeket, amelyek akadályoztak a tiszta látásban.
-Ez már egy... viszonylag régi ügy - ingatta lassan a fejét. - Tudod... volt egy kisebb tartozásom a drog kartellnek és most elkaptak - nézett végig magán fájdalmasan.
-Mi volt az ember neve, aki felhívott? - kérdeztem megint valamit.
-Russel Jeller. De kérlek... Ne tégy feljelentést! - kérte.
-Miért? Zayn, nézd meg, mit tett veled! - mutattam végig sebekkel borított testén.
-Ennek a hapsinak mindenhol vannak emberei. Még ha őt börtönbe is küldöd, a csatlósai tuti végeznek veled/velünk és nem ússzuk meg annyival, hogy jó alaposan megvernek - Zayn.
-Istenem... - lehajtottam a fejemet.
-Semmi baj Pezzy - simogatta meg az arcomat.
-Dehogy nincsen baj! Zayn nem veszed észre, hogy minden olyan... olyan, mintha az élet teljesen ellenünk lenne? Mármint... a kapcsolatunk ellen - álltam fel a székből, ahol ültem. A szék hangosan csikorogva a járólapon csúszott hátrább.
-Ugyan, Perrie, kérlek ne beszélj hülyeségeket! - mondta, miközben megpróbált feljebb ülni, de láttam az arcán, hogy elég komoly fájdalmakat él át.
-Ne mozogj! Csak jobban fog fájni - döntöttem vissza az ágyra.
-Hadd csókoljalak meg! - váltott át suttogásba kemény hangja.
Közelebb hajoltam hozzá és ajkaimmal megérintettem az övéit.
Régen csókoltuk már meg ennyire gyengéden és szenvedélyesen egymást. Mézédes ajkai puhán viszonozták a csókomat.
Zayn az egyik kezével előrecsúszott hajamat tűrte a fülem mögé, a másikat pedig a derekamra tette.
Csak akkor hagytuk abba a csókolózást, amikor benyitott a nővérke.
-Öhm... Elnézést - szabadkozott a fehér ruhás hölgy. - Hogy van uram? - kérdezte minden feszültség nélkül.
Furcsa volt, hogy Zaynt "uram"-nak szólítja. Én csak csöndben ültem a széken, Zayn nagy, meleg kezét fogva.
-Egész jól. Ahhoz képest, hogy nemrég vertek agyon - Zayn.
-Megkérdezhetném, hogy mivel sikerült ennyire magára haragítania a támadóját? - kérdezte kacér és kihívó mosollyal az arcán a nővér.
-Magánügy - feleltem én feltűnő gorombasággal.
Az ápoló csak bólintott, majd írt valamit a kezében lévő kórlapra és kiment.
-Mi volt ez a gyors és goromba válasz a nővérnek? - vigyorgott Zayn.
-Nem bírom, ha a pasimmal próbálnak flörtölni. Főleg akkor nem, ha ezt egy kórházi ápolónő teszi - szorítottam össze a fogamat.
-Nagyon édes vagy, amikor féltékeny vagy - sóhajtott és kicsit elnevette magát.
-Köszi. De inkább pihenj! Én hazamegyek... anyához - forgattam a szemem.- Telefonon nem fogsz tudni elérni. Az enyémen legalább is.
-Miért? - nézett értetlenül.
-Mert miután azzal a hapsival telefonáltam... Kicsit leejtettem és ezer darabra tört - válaszoltam.
-Bolond vagy -Zayn.
-Tudom - mondtam olyan fejjel, mintha ez tök egyértelmű volna. -Szerintem mennem kell, ha nem akarom, hogy a nővéred kinyírjon. Befelé jövet is elkapott és szerintem, ha nem egy kórház közepén vagyunk, akkor meg is öl - nevettem halkan.
-Ő sem teljesen komplett. Na jó.. Beszélek vele, te meg békülj ki anyukáddal - Zayn.
-Oké - sóhajtottam és felálltam.
Adtam neki még egy csóot és elindultam kifelé. Az ajtóban állva visszafordultam.
-Majd még jövök. Szeretlek. Szia! - intettem neki és még dobtam egy puszit.
-Én is. Szia - Zayn.
Kiléptem a kórteremből és az ajtót magam után becsukva indultam el kifelé.
Leigh csak jött utánam.
-Leigh, maradj csak! Menj be Zaynhez nyugodtan - mosolyogtam rá.
-Nem... Nem szeretnék... Viszont hová mész? 
-Haza... Anyámmal kell beszélnem - vettem egy mély levegőt.
-Menjek veled? - Leigh.
-Nem kell köszi. Ezt egyedül kell intéznem. Na megyek is. Puszi - adtam neki három puszit és azzal a lendülettel mentem is.
Jó időnyi utazás után végre elértem anyámék házához. Remegve léptem be az ajtón.
Most jobban féltem anyámtól, mint bármikor máskor eddig. Féltem szembesülni az arcával, a fájdalmával... a dühével... vele.



És mostantól végre valahára nyári szünet! *-* 
Sajnálom, hogy az utóbbi időben úgy eltűntem az új részekkel, de nagyon kellett hajtanom, hogy ne legyen bukta a dolgok vége kémiából...
De a ti legnagyobb szerencsétekre MEGKAPTAM A KETTEST, szóval egész nyáron vígan tudok majd nektek írni! :D 
Remélem tetszett a rész! Megérdemel a rész és én (amiért nem húztak meg) 4 kommentet? :3 
Puszii: -Szikraa.♥♥