Chapter 22. ~ Két Hét Alatt Sok Változás...

| 2 hét múlva |

Az utóbbi 2 hétben semmi nem változott. Én rettentő mély depresszióba estem, és semmi nem érdekelt. Sem Párizs, sem Cher fotózásai (ugyanis Cher modell), sem semmi.

Két hét alatt kb. egyetlen fotózásra kísértem el Cher-t. És többször azt hiszem nem is mozdultam ki itthonról. 

A telefonom folyamatosan csörög, és jönnek az üzenetek, de vagy nem válaszolok, vagy csak annyit írok vissza barátaimnak és szüleimnek, hogy élek, és hagyjanak békén. 

A sebek a karomon elkezdtek kicsit gyógyulni, de a hegek egész életemben ott maradnak. Ez mondjuk nem igazán tudott érdekelni.
Kezdtem érteni a szomorú dalokat, amik olyasmiről szóltak, mint elhagyni valakit/valamit, elveszíteni a családod, barátokat, szerelmet, belülről teljesen összetörni, üresnek érezni magad... Ezeknek eddig semmi értelme nem volt, de most már tapasztalom, hogy tényleg csak akkor nyernek értelmet az ilyen és ehhez hasonló dalok, amikor azt, amiről szól javarészt átéljük. Hát... Nem biztos, hogy akartam látni ezeknek a daloknak értelmét...
Mára sincs semmi programom szokásomhoz híven. Egyedül vagyok itthon, mert Chernek már megint valami fotózása van.
Nem tudtam mit kezdeni magammal és a fájdalmammal. 
Elgondolkoztam, hogy megint igénybe veszem egy éles eszköz segítségét, de végül elvetettem az ötletet. Nem akartam Chernek is csak aggodalmaskodást okozni.
Aztán maradtam annál, hogy lassna, fájdalmasan, kínok között, de természetes halállal halok meg. Már amennyire természetesnek lehet nevezni, hogy belehalok az unalomba...

~*Jesy szemszöge*~

Perrie hiányába és abba, hogy itt hagyott bennünket mindenki bele betegedett. Teljesen összeomlottunk.
Louis már nem poénkodik, csak nagyon nagyon ritkán.
Niall már nem nevet mindig mindenen és nem zabál minden 5. percben.
Liam nagyon furcsa lett. El van magának és senkivel nem akar érintkezni.
Leigh.... Leigh, amikor megtudta, hogy Perrie elment, sokkot kapott és nem volt képes felfogni az egészet. Most elég magába fordult.
Jade, először kisebb hisztirohamot kapott, aztán csendben beletörődött, de azóta ugyan olyan csendes.
Én meg... rettentően érzem magam. Teljesen összezuhantam és próbálom összetartani a csapatot, de sajnos már senki és semmi nem lesz a régi, ha Pezz nem tér vissza.
Az a rohadék Natalie az egyetlen, aki képes volt örülni annak, hogy Perrie felvágta az ereit és majdnem meghalt, és még annak is, hogy eltűnt a körünkből. Próbált visszafészkelődni a társaságunkba, és Zayn kegyei közé, de senki nem látta szívesen.
Harry... Ő pár napig nem jött suliba, miután Zayn ellátta a baját. Aztán amikor megtudta, hogy mi van Pezzel tökre kiborult. Nem éppen tűnt úgy, mintha pont nem érdekelné Perrie sorsa... Minden esetre mindenki haragszik rá azért, amit a kórházban mondott. Se Jade, se Zayn nem hajlandó szóba állni vele és, ha lehet az egész társaság kerüli.
Zayn már inkább csak egyedül kóricál, iszik, és előfordult már, hogy drogokhoz nyúlt. Egy kész idegroncs. Néha még dühkitörései is vannak. Mindenki kezdett érte aggódni, ugyanis még soha nem csinált olyat, hogy ennyire intenzíven alkoholizált és még életében nem drogozott. Jó, oké, Zayn mindig is dohányzott, de az megint más, hogy füves cigi meg kokain, vagy rendes nikotin. 
Perrie szülei is nagyon kikészültek. Az apukáját egy hete engedték ki a kórházból, de már akkor is rosszul viselte a lánya hiányát. Én, Jade és Louis gyakran járunk át, de valamiért sosem együtt megyünk. Pezz szobája az óta is be van zárva. Egy árva lélek nem ment se ki, se be belőle. Én vagyok az egyetlen, aki néha bepillantok a szobába és odaképzelem Perrie-t, ahogyan az ágyán gépezik, vagy alszik. Iszonyatosan hiányzik...

~*Zayn szemszöge*~

Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy lány miatt leszek ilyen, mint most. Iszom, drogozom és egész konkrétan a családom idegeire megyek.
Egyáltalán semmi kedvem emberek között lenni. Most egyetlen dolog van, ami valamelyest vigaszt nyújt és az az alkohol meg a drog.
-Zayn, fiam, hová mész? - kérdezte anyám aggódva, mikor meglátta, hogy levánszorogtam a lépcsőn.
-El - válaszoltam röviden.
-Zayn! - szaladt ide hozzám Safaa és megölelt.- Kérlek ne menj ma el! És legyél olyan, mint régen! - Sírt a húgom.
Régen meghatott volna. Régen... kemény 2 hete. Szóval két hete még tettem volna amit a húgom kér és  maradtam volna, de most tökre nem érdekelt, hogy mit mond.
-Bocs Safaa, de elmegyek - fejtettem le magamról kicsi, vékony karjait. -Majd valamikor jövök - löktem oda a családnak ennyit és eltűntem.
Gyalog mentem el. Nem vittem a kocsimat. Amúgy sem messzire mentem, csak a Hyde Park-ba, mert ott egy eldugott helyen szoktam beszerezni azt az anyagot, ami kitörli egy időre a fejemből azt az utolsó fájdalmas napot Perrie-vel.
Megálltam a szokásos helyemen, mert már nem először végzek hasonló csereberét.
Vártam Josh-ra. Ő szerzi be nekem a dolgokat. Megláttam a felém közeledő alakját és kezdtem türelmetlen lenni. Mikor ide ért komoly fejjel nézett rám.
-Meg van a pénz? - kérdezett.
-Meg. Meg van az anyag? - kérdeztem vissza.
-Meg. Nesze - adta a kezembe a három csomagot. Az egyikben az a bizonyos jól ismert fehér porocska volt a másikban meg egy kis zöld egyenesen a gyepmestertől. A harmadikban pedig néhány szem erős gyógyszer.
-Itt van a pénzed - mondtam és odaadtam neki 110 fontot.
-Kösz. Na szevasz. Ha kell valami hívj! - búcsúzott és elment.
Én is elindultam valahová. Nem tudtam, hogy merre megyek. Most csak az érdekelt, hogy ezekkel a beszerzett anyagokkal megpróbáljam Pezzy-t elfelejteni...

Fuuu, komolyan nem győzöm mondani, hogy mennyire imádlak titeket és a kommentjeiteket! *-* Na jó! 4 kommentár a következőig! :D 
Puszii & ölelés:-Szikraa.♥